Vasárnapi költészet: „Bocsáss meg nemem” és „Sminkrituálé”

Joshua Jennifer Espinoza költészete sok minden mellett a vágyat, az emberi test keretein belüli élet valóságát és a furcsa erőt kutatja. Az identitás verseiben állandó tárgyalásban áll az én és a világ között, és olykor felszabadítónak és megkötőnek is tekintik. Az egyik módja annak, ahogyan a beszélő megérti a queer lét, az az, hogy középső feltalálás helyének tekinti, olyan térnek, ahol a mindennapok szertartásossá, politikaivá és stilizálttá válnak.

Örülök, hogy a Pardon My Gender and Makeup Ritual-t választottam a Transzneműek Emléknapja alkalmából, és arra biztatlak, hogy olvass és támogass olyan transzköltőket, akik gyönyörű és szükséges műveket írnak, amelyek bonyolítják és növelik furcsaságunkat. - Alex Dimitrov

Elnézést a nememért

Bocsáss meg a nemem miatt -
nem akartalak megcsinálni
megkérdőjelezi valóságunk természetét
vagy a minket körülvevő falak és
követeljük, hogy legyünk egyik vagy másik dolog,
és én biztosan nem akarlak
hogy kénytelen legyen elgondolkodni, mit jelent
hogy elnevezzünk egy testet és megjelöljük a húsát
jövőjével, mielőtt lehetősége lett volna
hogy ismerje és szeresse önmagát, és kérem, ne aggódjon
arról, hogy ez a helyzet ész nélkül ver minket
erőszakos értelmetlen gesztusaival és pompásságával
magas mennyezet és véres menekülési álmai,
az önmaga meghallgatása és a másikkal való törődés,
hogy a megbízatást egy folyó alá merítse és ott tartsa
amíg meg nem fullad és el nem hal, és abbahagyja az igazságunk rágását,
felhagy a szívünkben való mászással, hogy megmérgezzünk egy friss ötlettel
arról, hogy mit jelent személynek lenni – élőlénynek lenni, amely végtelent tartalmaz
de csak a felszínt súrolja, csak a lapjait lapozgatja,
csak azokat a gondolatokat engedi meg, amelyek megerősítik ezt az unalmas kibaszott létezést,
a feltételezésnek ez a panoptikuma, a végtelen veszteség rutinja,
ezt a lassan kúszó depressziót úgy hívják, ahogy a dolgok állnak.

Click here

Malte Mueller

Smink rituálé

Ez nem egy újabb feminista költemény
a nyugati mércék zsarnokságáról
a szépségről. Vagy talán az.
Transznőként még mindig nem tudom, mit
Hozzászólhatok a témához.
Egyesek szerint csak azért létezem
a nemi alapú erőszak megerősítése –
a testem egy fel-le csúszó penge
igazi nők lábait
a karjuk alá kényszerítve
és a nőgyűlölet nyelvét faragva
minden felületbe.
Azta. Ki tudta, hogy ennyi erőm van?
Ki sem megyek a házból, hacsak nem
Volt időm világot építeni az arcomra
és ízletessé tegyem magam
közfogyasztásra.
Olyan rossz félni
ha láttam, mi történhet?
Mikor történt velem?
Nincs szebb az életemben
mint disszociáció a tükör előtt
és tökéletes vonalakat rajzolni
a húson át, ránctól ráncig,
a szemek önmagukban forognak,
műanyag pillákat húzva kis fürtökbe.
Azért élek, hogy az árnyékomat vér borítsa.
Az egész képem megsemmisítésére.
Számomra ez olyasmit jelent, mint a biztonság.
Mint egy zuhanó repülőgép oxigéncsapása.
Amikor először láttam sminkelt arcomat
Nem tudtam nem elsírni az egészet.
Most minek nevezzem magam? Csodálkoztam.
Mégis segít a név
a név egy szoba, amit soha nem hagyhatsz el.

Joshua Jennifer Espinoza Kaliforniában élő transz nő költő. Munkái szerepeltek vagy hamarosan megjelennek Denver Quarterly, Washington Square Review, PEN America, The Offing, Lambda Literary, és máshol. Ő a szerzője élek / fáj / szeretem (boost house 2014) és Virágok kellenek (Civil Coping Mechanisms 2016).

Alex Dimitrov a szerzője Együtt és magunkban (Copper Canyon Press, 2017) , Könyörögve érte (Four Way Books, 2013), és az online chapbook American Boys (2012). Az American Poetry Review Stanley Kunitz-díjas és Pushcart-díjas.